Neil Gaimantől a második könyvem. Az első a Coraline volt, ami a gombszem felvarrástól, és annak vizualizálásától függetlenül eléggé tetszett. Meg még anno olvastam kb. egy oldalt Az amerikai istenekből, de az már a feledés csillagporába veszett.
Magát a történetet előzőleg megsasoltam filmen, így nem voltak túlzottan hatalmas elvárásaim a történettel kapcsolatban, inkább, mint íróra figyeltem most rá.
A történet alapja egy mindent elsöprő szerelem, melyet főhősünk Tristran vél érezni a csodálatos és minden szépség felett álló Victória kisasszony iránt, aki nem rest csacska női szeszélyével egy meggondolatlan kérést intézni lovagja felé, aki van oly botor teljesíteni azt.
Szőr lovagunknak el kell hoznia egy hullócsillagot, de nem akármilyen csillagot. Pontosan azt, amelyik abban a pillanatban hullt alá, amikor a kérés megesett, és amely tünde földére esett, ahol Falva falva béli ember még be nem tette saruját. Tristran féltve őrzött származásának titka tudta nélkül vágott neki csillagszerző útjának tündeföldén, ahol a csillagon kívül ellenségekre is talált, egy boszorkány és az utódlásért viaskodó három hercegi testvér személyében. Tristran GPS-t meghazudtoló képességével jut el a csillaghoz, ami nem is oly néma és kemény, mint ahogy hinné az ember. A kalandok során rengeteg por tapad hősünk lábára, karjára, hátára, arcára, de vajon a végén csillagpor is keveredik mellé?
Az igazat töredelmeset megvallva, marha jó történet lenne, de nekem mégse tetszett annyira. Olyan hip-hop volt az egész, nem láttam bele a karakterek lelkébe, úgy nem ismertem meg őket, csak a cselekedeteiket. Talán ha hosszabbra és terjengősebbre fogta volna az írást, akkor NO.1 lenne nálam, de így nem lett a szívem csücske, se a pitvara, se a kamrája.
------------------------------------------------------------
Mint látható cseréltem a B listámról könyvet. Másodjára ugrottam neki a Tavirózsa színháznak, de még most is érzem a rossz ízt, amit hagyott. Majd egyszer újra nekiesem, de nem az elkövetkező hónapokban.
