Miután szépen beharangoztam, hogy a Varázscsók kerül először célkeresztbe az általam kiválasztott könyvek közül, jól ellene is olvastam. Most járhatok a felénél, de nagyon lassan csúszik. Olyan mint, amikor az ember felbont egy zacsival kedvenc gumicukrából, bekap belőle egyszerre 4-5 szemet, hogy még élvezetesebb legyen a dolog, de azzal nem számol, hogy annak lejjebb is kell jutnia valahogy. A Varázscsók jelen pillanatban a tüdőm tájékán szemléli az előtte álló utat a gyomrom felé, de bizonytalan, mikor indul tovább. Többek között a felfalt Varázscsók által képzett akadály és a könyv vastagsága miatt, elkezdtem Banana Yoshimoto Félelmeink című alkotását. Elég vékony könyvecske, így magammal tudtam vinni bárhová a degeszre tömött táskámban. Gondoltam, nah, majd ez megmutatja Fabelnek a jó emésztési stratégiát, de sajnálatomra nem ez sült el belőle.
Régebben már olvastam az írónőtől a Viszlát Cugumit és a Csipkerózsika álmot, így úgy hittem, ha azok megragadták a gondolatvilágom, akkor ez is megmarkolja majd. Mint kiderült rosszul gondoltam. Úgy látszik, mostanában nem vagyok toppon a döntéseket illetően. A Félelmeink két kis novellát tartalmaz. Első A baljós véletlenek és ezt követi a kicsit rövidebb Balszerencse című szösszenet. Azoknak az embereknek, akik kevésbé fogékonyak más kultúrák gondolkozása iránt Banana Yoshimoto megfoghatatlan lesz. Történeteiben nagy horderejű és fontos témákat tesz mikroszkóp alá, amit kever a japán hiedelemvilággal és világszemléletével. Leírásai szomorú, borongós és komor hangulatúak, míg dialógusai, meglátásom szerint, sokszor szegényesek.
A baljós véletlenek érdekesen indul. Több oldalon keresztül csigázza a fantáziánk, vajon a karakter merre jár, hova tart, miért van ott, egyáltalán ki is ő. Sok oldalon át csak a pillanatnyi érzelmeit, állapotait és a környezet változását figyelhetjük meg. Később persze a történet szempontjából fontos dolgok előbukkannak, de a közepéig azt se tudja eldönteni az olvasó, hogy a főszereplő fiú-e vagy lány. Női szeretőjéből arra következtetne mindenki, hogy az erősebbi nem csoportját erősíti, de egy apró jelent során fény derül arra, hogy a pénztárcáján kívül más nem dudorodik a nadrágjában. Ha nem lett volna ennyire elvont a történet, talán még arra se figyelek fel, hogy még a végén se derül ki a lány neve. Magát a történtet az ő szemszögéből látjuk végig, ő meséli el. Egy furcsa estét él át, ahol minden nyomasztó és ráadásul nyugtalanító álmokat lát Chizururól, a szeretőjéről. Több természetfeletti dolog megesik vele, míg a történet végén távlatokba menő megoldásra nem talál.
Úgy gondolom a főszereplő összetehetetlen személyisége és a sok ”jelenés” elvette az élvezhetőséget a történettől.
Három idézetet azért kiemelnék a novellából, amik igazából nem lőnek le nagy jeleneteket a könyvből, szóval bátran el lehet őket olvasni:
„ Bizonyos dolgok az egyik ember számára semmit sem jelentenek, miközben ugyanezek a másiknak a legborzalmasabb halállal érnek fel.”
„A legtöbben rendszerint bemagyarázzák maguknak, hogy azért szakítottak a partnerükkel, mert elegük lett belőle, illetve a saját vagy a partner kívánságát figyelembe éve jártak el. De ez nem igaz. Egyszer életünk egy-egy szakasza is véget ér, mint ahogy az évszakok is váltakoznak. Ez minden. Ami emberi akarattal nem szabályozható, egyáltalán nem.”
„Bármennyire is szerettem, egyszerűen nem mertem eléggé szeretni ahhoz, hogy a szomorúságot és a komorságot továbbra is el tudjam viselni benne.”
A Balszerencse kevésbé okozott csalódást, mint az első novella, de ez is hagy kivetni valót maga után. Ennél a történetnél tudatosult bennem, hogy a japánok vagy nem tudnak normális párbeszédet lebonyolítani, vagy az írónő tud nehezen írni ilyen szituációkat.
Ezt is egy lány szemszögéből láthatjuk. Az egész történet a testvére halálát váró húgról szól, aki nem tehet más, mint bejár a kómában lévő testvéréhez, akit már nem tudnak megmenteni. Előtte voltak olaszországi tervei, de egy időre feladta a tervezgetést a nővére állapota miatt. Viszont ennek köszönhetően talál rá a szerelem is. Ez a történet is távlatokba menő véget kapott, ami nem is annyira elhibázott, mint A baljós véletlenekben. A dialógusok nem voltak jól felépítve, illetve biztos vagyok benne, hogy ezekkel is üzenni akart nekünk az író, de ez valahogy nem akart átjönni. Sokszor hangzanak el elcsépelt, közhelyes mondatok és erkölcsi megállapítások, amiknél egy játék pisztoly is nagyobbat durran. Ami számomra a legrosszabb volt, hogy kényszeresen ismételgették a balszerencse szót. Oké, hogy ez a központi szó, hisz ez a cím is, de nem kell az olvasó agyába tukmálni, megérti egyszer vagy kétszer is.
Egyetlen jó idézetet tudok kiemelni a történetből, ami kicsit elgondolkodtató lehet:
„De hiszen csak állandóan a jelent, az éppeni pillanatot látjuk. Akkor miért éljük meg mégis olyan szomorúan z idő múlását? ”
