Az első Jane Austen könyvem a Büszkeség és Balítélet volt. Teljesen magával ragadott a történet. Ezután jött az Emma és az Értelem és érzelem. Most meg a Meggyőző érvek. Bevallom egy film miatt kaptam kedvet egy újabb Austen könyv elolvasására. A film Jane Austen életét dolgozza fel (és nem tudom nem megemlíteni, hogy James McAvoy játszik benne *lávulávu*) Itt egy kis kedvcsináló a filmhez:
Vissza kanyarodom a könyvekre és könyvre. Austen könyvei azért is nagyon tetszenek, mert hűen tükrözik az akkori etikettet, a szabályokat, amit egy társasággal szemben és az emberek felé kellett nyújtani mindenkinek, és
minden illemtől elérő viselkedés deviánsnak számított, ami hol megbocsátható volt, hol örök pecsétként izzott az ember homlokán és egyben jó hírén. Furcsa volt most megint bele csöppenni ebbe a világba és látni, hogy embereknek mennyi minden (most már) fölöslegesnek számító dologgal tudtak csak foglalkozni akkor. Mert nem volt mivel foglalatoskodni a legtöbb ember gondolkodott. Persze, most is gondolkozik mindenki, de akkor valami más határozta meg az emberek gondolkozását és olyan dolgokról is abszolút véleménnyel voltak (még a legostobábbnak tekintett emberek is), amiről ha ma megkérdeznénk valakit nem is tudna rá még kérdéssel sem válaszolni. Aztán meg az is bámulatos, hogy mennyire tudták tisztelni a másikat. Ez nem azt jelenti, hogy húú, de fantasztikus volt akkor minden, csilli-villi paradicsom és most milyen lepusztult minden. Hanem, hogy akkor arról is gondolkoztak, hogy kinek milyen kapcsolata fűzi a másikhoz, milyen mély az a kapcsolat, mi számít erénynek, mi a szépség, szép-e az a fa, ami mellett elmentek az utcán. Akkor megtudták látni a körülöttük lévő szépet. Egy mosolyt, egy tavat, egy ösvényt az erdőben, egy pillanatot. Persze, nem volt jobb dolguk, mint ezeket nézni a tehetősebbeknek, de ma ez miért veszett el? Nem hinném, hogy az időre lehet ezt fogni. Most is megy mindenki kirándulni, tájat, múzeumot nézni, de a mindennapokból ez eltűnt. Vagy lehet nem veszett el és pusztán csak nem beszélünk róla, mert már értéktelen. Vagy pont azt nem vesszük észre, hogy észrevettünk valami jót.
A Meggyőző érvek bevezető oldalai nem nyerték el a tetszésem.
Nem is tetszettek a karakterek. Aztán kibontakozott Anne, a főszereplő, milyen is valójában és, hogy még kikről is fog szólni ez a történet. Nehezen tudtam csak a könyvre koncentrálni, mert úgy éreztem minden szó fontos benne és nehogy már egy nőci a tévéből a másik szobából szólva megzavarjon az olvasásban. A könyv negyedénél viszont csodával határos módon teljesen kitudtam kapcsolni a külvilágot. Szerintem ha hozzám szóltak volna, nem is hallottam volna meg. Magáról a történetről nem is igazán akarok írni. Azt hittem, hogy a filmben elhangzott párbeszéd után, amiben "Jane Austen" arra a kérdésre válaszolt, hogy az összes főszereplője boldog véget fog-e véget érni, azt válaszolta, hogy sok megpróbáltatás után, de mind elfogja érni a boldogságát, és ez teljesen elveszi majd a kíváncsiságom a történet végétől, hisz úgy is tudom mi lesz a vége. De nem vette el. Végig kíváncsi voltam, vajon hogy oldódik meg a sok félreértés, és hogy éri el a várt boldogságát Anne. A történetről még annyit, hogy néhol kiszámítható volt, ki miért megy ide és oda, és ki kivel fog "összejönni".
A másik dolog, amire még magamban észrevettem olvasás közben, hogy imádom az akkori leveleket és stílusukat. Lehet csak az Austen által kitalált és megírt leveleket imádom, de egyszer olyan jó lenne, ha olyan mindenre kiterjedő levelet tudnék írni, mint amilyet Darcy írt Elizabethnek vagy, amilyet Wenthworth kapitány írt Anne-nek.
Ajánlani tudom minden Austen rajongónak, aki még nem olvasta a könyvet. :)
