Pusz pusz, avagy Varázscsók ala Fable

Hol volt, hol nem, de maradjunk annyiban, hogy állandóan létezik a kurta farkú Toffon túl, a szarvasló röptén túl, még a világokon is túl, Xera, a halállal örökkön bújócskát játszó és alulmaradó harcos, de nem hercegnő. A halál elől folyton csak búvó emberek közé nem tartozó amazon élete során a jól elrejtező halált kereste, miután igent biccentett egy varázsló halhatatlansági ajánlatára. Több száz év telt el a bújócska kezdetét jelző tíz elhangzása után, de csak a könyv kezdetén villant fel a remény a játék megnyerésére.

Xera Salach a varázsló érkezésére vár egy sajátos kultúrával rendelkező fogadóban, ahol Ahmat a város Janija, feni rá a csőrét! és a kardját. Megjelenik a bizalmatlan Sayon, aki az időközben elhunyt varázsló üzenetét hordozza, de nem adja át az egészet Xerának, hogy vele tarthasson a kalandokba. Annyit azért elárul, hogy meg kell szervezniük egy bűvtelen kardot, majd egy bűvös ikerkövet, ami a kardot bűvössé teszi és egy kalitkalakó lényt. A tárgyak megszerzése közben cseppet se meglepő dolgok derültek ki a két főszereplő előző életeiről. Mint oly sokszor a múltban, most is halálos szerelembe esnek egymás iránt. A nagy érzelmi csaták közepett kiderül, Sayon egy letaszított király fia és valójában a küldetés, amit elkezdtek a gonosz hatalmának megtöréséhez vezet, és Sayon uralkodásához. Már ha sikerrel járnak.

Adott ez az alapszitu és azt hinné az ember, hogy majd folyamatosan derülnek ki a dolgok. Ki is derülnek, de a kiderülések után az ember arca már nem annyira derül, mivel ugyanazokat az információkat olvassa újra és újra és újra. Azt hogy mennyire szerelmes egymásba a két főszerepelő, milyen megpróbáltatásokon ment keresztül Sayon miközben „felnőtt”, mennyit és hogyan szexeltek a múltban és, mennyire szentimentális beszélgetéseket folytatnak le egymással, amikor Xera halála került terítékre. A nő halna a sok elvesztett szerelem, barát miatt, a férfi önző módón életben tartaná, mert ha Xera meghal, vele hal az a része, amit Xerának adott... Nem azt láttam ebben a dologban, hogy milyen elsöprő és csodálatos ez a szerelem, mennyire ragaszkodnak egymáshoz, hanem, hogy Sayon önző módón halhatatlannak tartaná kedvesét, mert nem tudná elviselni elvesztésének fájdalmát, de később, ha már megvénül és meghal, akkor Xera viselje csak el ezt a fájdalmat.

Az előző Fable könyvben megszokott írói stílus nem igazán tükröződött a könyvön. Természetesen voltak, szavak, szófordulatok, amik tipikus Fable. Míg az előző könyvben (Mennyből a csontváz) a fogalmazási stílus eltudta vinni a történet egyszerűségét, addig itt az vitt előre, hogy nem akarok még egyszer cserélni.

Utána meg pofon vágott a történet vége. Már ez első szópárbajnál elfogadtam Xera halál iránti vágyát, de az nem jutott eszükbe, hogy ha már valami nagy hatalmú varázsló teszi meg a csodát, akkor lehet arra is képes, hogy ne ölje meg, csak levegye róla a halhatatlanságot? Ez kb., az utolsó előtti oldalon jut eszébe Sayonnak, de még erre is csak a fejét ingatja Xera, úgy, hogy közben 20 oldallal ezelőtt gondolkozott azon, hogy Sayonnal akar maradni.

A másik, amin minden alkalommal elcsodálkoztam, hogy nagyon magabiztos és erős volt mindkét karakter, minden egyes hibájukkal is, de úgy sétáltak be a kastélyokba, ahol az említett szarjékat találták, mint akik tudják mit csinálnak, de közben fogalmuk se volt semmiről, csak azt tudtál mit kell elhozni. Tervük nem volt és mindig valaki másra (varázsló, tündér, sárkány) támaszkodtak, akit 5 perccel a kastélyba érkezés előtt ismertek meg.

A várva várt vég meg különösen szíven kapatott. Gondoltam, hogy majd a végén megmutatja az írónő, milyen menő lesz a végső csata, hogy győzik le a gonosz Ristant és a varázslóját. Hát nem így lett. Ristan minden 30. oldalon meg volt említve (oké, lehet, túloztam, de 50x tuti benne van a neve) és így zárja le az egészet.

(Csak az olvassa el ezt a részt, aki nem akarja elolvasni a könyvet):

Miután felbukkan a fő gonosz, nem szól egy szót se. „Ristan a folyosó felé oldalazott. Sayon félretaszította a körötte örvénylő palotaőröket, és a menekülő után lendült. Két lépéssel utolérte, és kényszerítette a trónrablót, hogy rántson kardot, és vívjon meg vele. A gyűlölködő szót se szólt. Bántóan merev ugrásokkal, szögletes mozdulatokkal harcolt. A herceg sebeiből ömlő vér terjedtét látván újfent elvigyorodott. Akkor is diadalittasan vigyorgott, midőn leszelt feje átpörgött a termen, és átdöfött szívéből kiröppent az élet.”

Ristan volt, nincs. Eddig legalább volt valami harc leírás, de itt…

A könyv háromnegyedénél olyan érzésem támadt, hogy az író akkor döbben rá, miket tudna még beleírni a történetbe. Mintha írásközben talált volna ki egy csomó fontos momentumot. Megtudtuk a jóslatot. Majd hozzátettek és még hozzá. Az utolsó hozzátételnél Sayon, Táncos névvel fut benne és miután ezt jól meg is beszélték Xerával, hogy illik rá a Táncos név, sőt régen így is hívták a kiképzésén, Xera nem állta minden ütközetnél csodálni Sayon harcközbeni mozgását, amit eddig a számtalan csatában elmulasztott. Ha olyan csodálatos, akkor miért nem bámulta mindig?

Kiírtam a kedvenc részem a könyvből:

- Mit csináltak a rossz emberek? Miért kell kivégezni őket?

- Az egyik például hazudott – felelte komoran a nő.

- Hazudott?! – nyikkant a gyermek. – És az bűn?

- De mennyire!

- És akkor te miért hazudtál a múltkor a szomszédnak? Hogy nem is te húztad la a hulla bácsiról a cipőt, pedig dehogyisnem te húztad le! A katonáknak meg azt hazudtad, hogy nem te ütötted agyon a hulla bácsit az utcakővel, pedig láttam, amikor csináltad!

- Halkabban! – sziszegte az asszony. – Az a hazugság, amin rajtakapnak! Érted? Az a rossz ember azért lesz kerékbe törve, mert azt hazudta, nincs kardja, és közben a kezében volt a kard!

- És a másik?

- Az meg ölt.

- Ölni bűn?

- Bűn hát!

- És az nem ölés volt, amikor te agyonverted a cipős bácsit?

- Látta valaki rajtad kívül?

A gyermek bizonytalanul vállat vont.

- Akkor nem volt ölés! – szögezte le az asszony. – Nem ölés, ha nem látta senki. Te meg tartsd a szád, különben nyakon váglak!

- És a többi rossz emberek? Mit csináltak?

- Rettenetes bűnöket követtek el! Például gyereket ettek!

- Mert a gyerekhús finom, zsenge. Néha nekem is azt kell ennem, hogy nagyra nőjek.

- De meg is kértelek, hogy senkinek s fecsegj erről!

…

- Mikor kezdődik már? – nyafogta a fiú. – Úúúúgy unatkozom! Vegyél nekem csemegét!

- Nem veszek! Nincs pénzem!

- De van! Láttam, amikor eladtad a hulla bácsi cipőjét!

- Ne üvölts! Még meghallja valaki!

- Ha nem veszel nekem szemropogóst, akkor üvölteni fogok! Megmondom a katonáknak, hogy hazudtál a szomszéd néniről, és nem is kellett volna őt elvinniük, mert nem is csinált rosszat, és te találtad ki az összes bűneit, mert nem tetszett neked, hogy tellett neki hajszalagra!

- Agyonváglak, büdös kölyök!

- Kapok csemegét?

- Kapsz, te szaros….